A belső mézes csupor

Ezekben a furcsa, nehéz időkben, amikor olyanokat élünk meg, amiket a saját életünkben még nem tapasztaltunk, nekünk, felnőtteknek is szükségünk van a józan eszünkre, vagy az intuíciónkra, vagy – és leginkább én most így szeretném ezt nevezni – a belső erőnkre. Arra a belső oszlopra, amire magunkban támaszkodhatunk, amikor nehéz, amikor elegünk van, amikor mindenkit elküldenénk nagyon messzire. Ilyenkor szükségünk van egy olyan forrásra, amiből tudunk levegőt és energiát meríteni a legbizonytalanabb időkben is. Van, hogy ezt elveszettnek hisszük, de ha visszatalálunk hozzá, hálásak leszünk érte.

És képzeljük el, hogy a gyermekeinknek mennyire szüksége van egy ugyanilyen belső mézes csuporra! Nem kell ehhez sem vírus, sem elzártság. Éppen elegendőek azok a mondatok, hogy „eszednél vagy édes fiam!?” vagy „ezt mégis hogy gondoltad” vagy „az iskolás létedre most már aztán igazán lehetne ennyi eszed”, és úgy sejtem mindenkiben visszhangzik még pár hasonló, mint egy tőr, amit meggondolatlanul ki tud húzni a tokjából. Én is. Sajnos. Mindig megbánom, és próbálom helyrehozni. És aztán megint. És ilyenkor nagyon tudom utálni a kritikus, a megítélő, a kontrolláló, és még ki tudja milyen énemet, azaz pont ugyanolyan tőrökkel szurkálom magamat…

A mesének megvan az a fantasztikus tulajdonsága, hogy különleges képességekkel és csodálatos varázseszközökkel segít megküzdeni a félelmetes szörnyekkel, a gonosszal, amiktől egyébként lemerevednénk, mint halrudacskák a mélyhűtőben. Sok történetben a főhős valamiféle külső eszközt kap egy segítőtől, amely segítségével majd meg tud küzdeni a felmerülő akadályokkal, legyen ez egy amulett, kívánság teljesítő aranyhal, láthatatlanná tévő köpeny, okoska botocska,  és a többi. Ezek is remek szolgálatot tesznek a gonosszal való megküzdésben. 

De most szeretném a reflektorfényt átirányítani egy kicsit misztikusabb segédeszközökre, amiket a főhősünk (és gyermekünk) magában tud megtalálni. Amelyek mindig vele vannak, nem kívülről jönnek, nem más adja, habár valószínű – már csak a történetvezetés szempontjából is – , hogy valaki más hívja fel rá a figyelmét. Olyan belső amulettek ezek, amelyek az előbb említettektől akár csak annyiban különböznek, hogy valahogy a főhősünk belsejében, testében, lelkében találja meg, és nem csak a harci felszereltség egyik kelléke. 

  • Lehet egy ez belső lámpás, amit ha sötétség, félelem és veszély veszi körbe, gondolattal, varázsigével fel tud kapcsolni magában.
  • Lehet ez egy belső mézes csupor, amikor ha valaki valami bántót mond neki, akkor ezzel tudja megédesíteni a szavakat, és önmagát. 
  • Lehet ez egy lufi, amit fel tud a mellkasában fújni, amikor éppen összerogyna attól, hogy fél, szomorú, vagy mások bántani akarják. 
  • Lehet ez egy virág, amit meg tud öntözni, amikor elveszik előle a napfényt. 

Bármi, ami ott van benne, csak az övé, és benne van a megújulás képessége, a növekedés képessége, ami jelképezi a világosságot és az erőt!

Meséljetek, és adjatok egy ilyen belső ajándékot a gyermekeiteknek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük